Kenyérsütés otthon!

A kenyér történetének számos érdekességét jegyezték fel, vagy van rá bizonyíték, fennmaradt emlék.

Hippokratész dietetikájában már 2000 évvel ezelőtt ír az élesztős kenyérről és „választékként” 17 féle kenyeret sorol fel.

Ugyanakkor a keleti országokban még mindig a rizs, a lepénykenyér, és egyéb kovásztalan kenyér szolgál főtáplálékul. A kenyérfélék hiánya nagy éhséget és sok ember pusztulását okozta az ókori társadalomban. Ugyanakkor óriási népboldogító hatást ért el az, aki kenyeret adott a népnek. Legjobb példa erre az Újszövetségben, ahol is Jézus egyik legnagyobb tetteként a kenyérszaporítást tartották, és ezzel igazolta a tömeg csodatevő isteni voltát. De az ókori görög és római politikusok is gyakran használták fel választási kortes eszközül a kenyérosztást, vagy a kenyérrel kapcsolatos ígéret agitatív lehetőségét, s a hatás mindig pozitív volt.

Iránban és általában az Egyenlítő körüli népeknél, az állandó meleg miatt is a kelesztett kenyérfélék lassan, vagy egyáltalán nem terjedtek el. A különféle vallási tanítások is első sorban a kovásztalan kenyeret rendelik fogyasztásra. De még napjainkban is a közel-keleti népek kenyértípusa a lepénykenyér.

Las Cortes jezsuita rendi szerzetes 1626-ban leírja – Kínában járva, - hogy a parasztok körében még nem volt ismert a kenyérkészítés európai módja. De az erjesztéssel készült kenyérsütést sokáig nem fogadta el mindenki egyértelműen. Erre vall, hogy 1668-ban a francia orvosi kar egyöntetűen elítéli és károsnak tartja az élesztő használatát. Persze, amit tiltanak, az rendszerint jobban terjed. Ekkor válik tömegessé a zsemlyekészítés ami elképzelhetetlen élesztő használata nélkül.

A kenyér története összefügg a legfontosabb eszköz: az őrlés fejlődésével, vagyis a malmokkal. A fejlődés állomásai a következők voltak: 

A latin népeknél, így a rómaiaknál döntő táplálkozási, sőt fontos ellátási kérdés és „politikai tényező” volt a kenyér.
A rómaiak a kenyeret eleinte rostélyon sütötték meg, a tésztát parázzsal takarták le. Már „fejlettebb technikának” számított a sütőharang, mint a kemence ősének alkalmazási módja. Ez az agyagból készült nagyméretű harang alakú cserépedény volt, ami alatt tüzet rakva felhevítették. A leégett tűz helyén levő hamura rakták a kenyértésztát, s ráborították a cserépharangot, ami alatt hőhatásra megsült a kenyér.
A rómaiak nagy fogyasztói voltak a kenyérnek. A rabszolgatartó társadalomban, de a császárkor vége felé is döntő politikai – hangulati tényezőként szerepel a kenyér. A „penem et circenses” (Kenyeret és cirkuszt!”) követelés és annak kielégítése, vagy megtagadása császárokat, konzulokat buktatott meg, vagy „emelt bíborba”.
A római hadseregben alakulatonként, mintegy hadtáp eszköz rendszeresítve volt a kézi malom, hogy bárhol zsákmányolt gabonából őrölni tudjanak, és abból kenyeret készíthessen magának a katona. Számtalan ilyen maradvány van ebből hazánkban az egykori Pannónia tartományból.
A Római Birodalom fénykorában a meghódított területekről elsősorban a kenyér-alapanyagul szolgáló gabonát szállították el hadizsákmányul Rómába, vagy a birodalom többi részébe. De a későbbi  meghódított tartományokat is elsősorban gabona és olaj szállítására kötelezték és ebből szervezték meg, korszerűen a nagy birodalom határán őrködő és harcoló légiók ellátását. Az első kenyértészta-keverő gépeket és szerkezeteket is a rómaiak használták, amikor is fából készült lapátos szerkezettel dagasztottak, kézi művelet helyett. Ugyanis a népünnepélyek, győzelmi bevonulások, császári diadalünnepek alkalmával nagy tömegű kenyér kiosztására került sor a plebs részére, s ehhez kevés volt a kézi dagasztási mód.
A dagasztógépek mai őseit majd csak a 18. század végén, a 19. század elején készítik el Európában.
A fejlett ókori római társadalomban az élelmiszeripar közül első helyen a sütőipart tartották. Már az időszámítás előtti 174-ből van bizonyítható nyom az első városi pékségről Rómában. Persze a római társadalomban is eleinte a ház asszonya, majd később a rabszolgák sütötték a kenyeret. A pék – latinul pistor – egyben a molnár szakmát is művelte, és így működtette a kézi malmot, vagy az egyéb őrlő szerkezetet.
A rómaiak sok kenyeret ettek. Bizonyított adat van arra, hogy időszámítás után a III. században már kétszáz, a IV. században 254 pékség dolgozott a városban. A pistorok tevékenységét a Szenátus megbízásából az aedilisek ellenőrizték, de – ma úgy mondanánk – a széles néprétegnek tagjai is sokat bírálták őket.
A bölcs római vezetők ügyesebb „ellátás politikát” folytattak, mert rossz termés esetén, vagy háborús helyzetben nem a kenyér árát emelték, mert az lázadást eredményezhetett volna, hanem az egyedi súlyát csökkentették, de a napi kenyerét mindenki megkapta. Ugyanakkor a köz-kenyér súlyának növelésére irányuló, meghirdetett politikával komoly közjogi karriert lehetett elérni, választáson győzni.
Időszámításunk után az I. század végén, a II. század elején Trajanus császár Rómában már vásárcsarnokot építtetett. Nem is csarnok volt ez, hanem inkább a mai szupermarketek ókori őse, előde, ahol is minden helyiséget más-más kereskedőnek adtak ki bérletbe. De épületen belül az azonos szakmák boltjai – ma úgy mondanánk – szakosítottan helyezkedtek el. Rómában minden főútvonali földszinti helyiséget az utca felől boltok foglalták el, és élénk kereskedelmi élet folyt itt. Ezt bizonyítja a pompeji lávával betemetett állapot is feltárás után.
Rómában a Fórumon és az előkelő Via Sacrán a boltívek alatti boltok mellett árusító bódék sora volt elhelyezve, s ezek között leggyakoribb a kenyér árusítás helye volt található, ahol is olyan számú termékválaszték volt, hogy még ma is irigylésre méltó.
Egyes tudósok szerint országunk dunántúli területének római kori elnevezése is a kenyérrel kapcsolatos, mivel Pannónia egyik jelentése: kenyér bősége.